(E J-yong: Egy gyilkos asszony)
Dél-Koreát említve sokaknak először a hihetetlen ütemű technikai és gazdasági fejlődés jut eszébe. A második világháború után az ország a romjaiból éledt újjá, mára talán történelmében a legerősebbé válva. Terjeszkedő óriáscégek, nagyvárosiasodás, felgyorsult élet, valamint az ott élők kemény munkája jellemzi ma is az országot. Azonban mindennek az árnyoldalairól kevesebb szó esik. E J-yong rendező legutóbbi filmjében azonban ezt mutatja be egy különös, mondhatni egyedi társadalmi jelenségen keresztül.
A film magyar címe az eredetinek (죽여주는여자) szó szerinti fordítása: Egy gyilkos asszony. Az angol címváltozat sejtelmesebb: The Bacchus Lady. A „Bacchus nagymamák” (박카스할머니) idős koreai nők. Nappal dolgoznak, parkokban vagy egyéb közösségi tereken. Célközönségüket főképp a szintén korosabb férfiak alkotják (de fiatalabb kliensek is előfordulnak). Általában először a Bacchus nevű energiaitalt kínálják eladásra (innen az elnevezés), majd szexuális szolgáltatást ajánlanak egy közeli motelben. Koreában a prostitúciónak, bár sok más problémához hasonlóan erről sem beszélnek, igencsak van keletje. Ezeknek a nőknek pedig legtöbbször nincs más lehetőségük a megélhetésre.
Főszereplőnk, So-young is így igyekszik fenntartani magát. Anyagi nehézségei, munkájának megaláztatásai mellett nap mint nap szembenéz a hozzá járó férfiak öregkori leépülésével, életük kilátástalanságával. Egy nap egy régi ügyfele arra kéri, segítsen megszabadulni a szenvedéstől.
2018-ra Korea elöregedett társadalommá vált, a népesség ijesztően nagy hányada 65 év feletti. (Eddig ez a probléma főleg Japánt érintette, mára őket is megelőzték.) Az ország rohamtempójú fejlődése az életstílus gyökeres megváltozását hozta magával, ezzel együtt a generációk között is óriási szakadék keletkezett. A különböző korosztályok életvitele összeegyeztethetetlen. Az elfoglalt, éjt nappallá téve dolgozó fiatalok nem tudják gondját viselni a szüleiknek, ahogy azt a hagyományos konfuciánus értékrend elvárná tőlük. A legtöbb idős ember nem számíthat gyermekeitől támogatásra, ráadásul a nyugdíjrendszer is borzasztóan gyenge. Így nem látják többé értelmét az életüknek. Ebbe a korba lépve megnő körükben az öngyilkosságok száma. (Erre maga a rendező is rámutatott.)
A film a vázolt társadalmi jelenségekhez kapcsolódó morális kérdéseket vet fel: például hogyan kell megítélni azt, ha valaki „átsegíti” a másikat a halálba? A rendőrség szempontjából ez nyilván bűncselekmény. De az a jelenet, amelyben látjuk So-young ismerősét a kórházban, egészen más fényt vet minderre. „Ez már nem élet” – mondja a beteg férfi. Megértjük, hogy a fájdalom, és családjának érdektelensége miatt a halál számára megváltást, békét jelent. Így a film állást is foglal a felvetett kérdésben.
Érdekességként álljon itt még egy példa a társadalomábrázolásra: So-young gondjaiba vesz egy Min-ho nevű kisfiút. A gyerek kopino (koreai-filippínó) származású, a szülei nem élnek együtt. Dél-Koreában lenézik, ha valakinek délkelet-ázsiai párja van. Egy ilyen származású emberrel egybekelni „rangon aluli” házasságnak számít. Ha ezt tudjuk, segíthet jobban megérteni a történéseket.
A film egyik sarokpontja a főszerepet alakító Youn Yuh-jung: ünnepelt, „veterán” színésznő, több mint ötven éves karrierrel a háta mögött. (Első szerepét húszévesen kapta a Mister Gongcímű televíziós sorozatban.) A díjakat és jelöléseket főleg az ő játéka hozta a filmnek, megbízhatóan nyújtja a tőle megszokott minőséget. Nem először dolgozott a rendezővel, a mostani filmfesztiválon szintén vetített Színésznőkben is együtt dolgoztak.
Számomra hatalmas pozitívum a mellékszereplők kidolgozottsága, illetve az őket alakító színészek játéka. Bár nem töltenek túl sok időt a vásznon, alaposan megismerjük a karaktereket és motivációikat, miközben nem „növik túl” a főszereplőt. Közülük is kiemelném So-young szomszédait. Kifejezetten jó döntés volt a rendezőtől, hogy a társadalom sokszínűségét ilyen módon is ábrázolja. A transznemű Tina és a féllábú Do-hoon érdekes színfoltjai a történetnek, szívesen láttam volna még többet az életükből.
E J-yong ábrázolásmódja minimalista: nagyon pontosan adagolja a párbeszédeket, valamint nagy szerepet szán a hallgatásnak. Egyes jelenetekben nincs sem beszéd, sem zene, csak a háttérzajt, a nagyváros vagy a természet hangjait halljuk. Ennek nagyon erős atmoszférateremtő hatása van, szinte észrevétlenül szippantja be a nézőt, nem engedi másra figyelni.
E J-yong filmje nem kerüli a komoly témákat – olyan alkotás ez, melynek motívumai hosszú ideig kísértik majd a nézőket. A rendező „keserédes drámának” nevezte, és valóban az: szívszorító és derűs pillanatok egyvelege – akár az élet.