A Libri Kiadói Csoport és a Cinework Stúdió Könyvtrailer pályázat
A Libri Kiadói Csoport és a Cinework Stúdió meghívásos könyvtrailer pályázatot hirdet a Színház- és Filmművészeti Egyetem, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézete és a Budapest Kommunikációs és Üzleti Főiskola animáció- és filmszakos hallgatói számára. A pályázat célja hosszú távú működés kialakítása fiatal filmes szakemberekkel, a Libri Kiadói Csoport gondozásában megjelenő könyvekhez kapcsolódóan újító szellemű, az irodalmat a mozgókép eszközeivel népszerűsítő 00:30-01:30 perc terjedelmű mozgóképes könyvajánlók készítésének ösztönzése.
A pályázat első fordulójára a könyvajánló kisfilmek szinopszisát kell benyújtani, ezeket egy öttagú zsűri bírálja el, a Libri Kiadó ügyvezető igazgatója és kommunikációs munkatársai, valamint a Cineworks Stúdió filmes szakemberei. A kiválasztott szinopszisok alkotói a második fordulóban személyesen mutatják be rendezői elképzelésüket, vizuális tervüket.
A legígéretesebb tervekből megvalósuló kisfilmek közül a zsűri választja ki a legjobbakat, ezek alkotói 40 000 Ft készpénz és 10 000 Ft értékű könyvutalvány jutalomban részesülnek. (Ezzel az összeggel egyben a mű felhasználási jogát az alkotó átadja a Kiadó számára. A zsűri fenntartja magának a jogot, hogy nem ad ki díjat, ha nem talál az elkészült művek között arra érdemeset, vagy az elkészült alkotás nem felel meg az internetes terjesztés követelményeinek.) Az elkészült könyvtrailereket a Kiadói Csoport Facebook felületén és Youtube csatornáján és egyéb internetes felületeken teszi közzé, valamint rendezvényein mutatja be az alkotó és az oktatási intézmény nevének feltüntetésével.
Jelen pályázat az alábbi könyvek mozgóképes ajánlóira vonatkozik:
Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét (Libri Kiadó)
Bíró Zsófia: A boldog hentes felesége (Libri Kiadó)
Charles Bukowski: Nők (Trubadúr Kiadó)
Naoki Higashida: Hát ezért ugrálok (Park Könyvkiadó)
Helena S. Paige: Egy lány belép a bárba (POP Kiadó)
A szinopszisokat a palyazat@librikiado.hu címre várják. Beérkezési határidő: 2014. Március 28. 12:00 óra. A személyes prezentáció időpontja: 2014. április 7. (A prezentációra meghívott alkotókat 2014. április2-ig értesíti a zsűri. A filmek leadási határideje: 2014. április 22. További információ: Salamon András – 06 30 966 8531 vagy palyazat@librikiado.hu.
A könyvek bemutatása:
Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét (Libri Kiadó)
Szerelem és háború egy legendás magyar család történetében
Szegedy-Maszák Marianne szülei megtapasztalták, hányszor lehet egy család szívét összetörni. A XX. század történelme során a Szegedy-Maszák család álmai és élete újra és újra darabjaira hullottak. A szerző egy rendkívüli diplomata és egy kivételes asszony lánya, akik nem adták fel a szerelmet, a küzdelmet és igaz értékeiket.
„Gyönyörűszép szerelmi történet a hűségről és az odaadásról a történelem legsötétebb óráiban.” – Arianna Huffington
„Letehetetlen, szélesvásznú panoráma a gazdagság és a hatalom letűnt világáról; Magyarország,
Európa és a holokauszt történetének egy fontos, eddig hiányzó fejezete.” – Kati Marton
Szegedy-Maszák Marianne szülei, Hanna és Aladár Budapesten találkoztak és szerettek egymásba 1940-ben. Aladár pályája felfelé ívelt a külügyminisztériumban – ’37-től a berlini magyar követség titkára, majd ’43-tól a Külügyminisztérium politikai osztályának helyettes vezetője lett. A Kállay-kormány különbéke megkötésére irányuló próbálkozásai során harcos antifasisztaként tárgyalásokat folytatott a Szövetségesekkel, majd 1944-ben a Gestapo letartóztatta és Dachauba deportálta. Hanna Weiss Manfréd, a híres csepeli Weiss Manfréd-művek alapítójának unokájaként sokáig élvezhette az asszimilálódott zsidó iparbáró családjának fényűző, nyugalmas életét, amíg az országban egyre erősödő antiszemitizmus, majd a német megszállás halálos veszélybe nem sodorta őt és egész rokonságát. A család végül Heinrich Himmlerrel kötött egy titkos alkut: vállalatbirodalmukért és minden vagyonukért cserébe szabadon távozhattak a semleges Portugáliába. Hanna és Aladár két évig semmit nem tudtak egymásról, szerelmük mégis kiállta az idő és a történelem próbáját. A háború lezárulta után, 1945-ben házasodtak össze Budapesten, majd rögtön tovább is indultak Washingtonba, ahol Aladár Magyarország megbízott követeként igyekezett minél előnyösebb kapcsolatokat kialakítani az új magyar vezetés és az Egyesült Államok között. Ám amikor Magyarországon egy rövid, reményteljes időszak után valósággá vált a kommunista hatalomátvétel rémképe, Aladár önként lemondott tisztségéről, és emigránsként az Államokban maradt a feleségével.
Leányuk, Szegedy-Maszák Marianne a szülei által írt leveleken, memoárokon és családi emlékein keresztül meséli el a történetüket, mely szétválaszthatatlanul összefonódott Magyarország és Európa történelmével.
„Most, felnőtt nőként, amikor már mögöttem van egy válás, újra férjhez mentem, és nekem is van egy lányom, néha fölteszem magamnak a kérdést: mi lett volna, ha úgy növök fel, hogy a szüleimé a legfontosabb és legmeghittebb családi történet, amelyet ismerek? Ha kislánykoromban anyám elmondta volna, mennyire szerették egymást annak idején, apám milyen jóképű volt, mennyit vártak egymásra és mennyire vágyakoztak egymás után a háború alatt, amikor olyan sok ember viselkedett gyalázatosan, és olyan sok ember hősiesen, de soha nem lehetett tudni, mi fog történni másnap? És hogy hogyan fordult végül jóra minden, legalábbis kettejük számára?”
A SZERZŐRŐL
MARIANNE SZEGEDY-MASZÁK 1955-ben született Washingtonban. Újságíróként publikált többek között a The New York Times Magazine, az Esquire, a The New Republic, a Newsweek, a Los Angeles Times, a Bulletin of the Atomic Scientists és Psychology Today című folyóiratokban. Dolgozott riporterként a New York Postnak, szerkesztője volt a Congressional Quarterly című lapnak, és tanított újságírást az American Universityn. Újságírói munkáiért számos díjban részesült többek között az Amerikai Pszichoanalitikai Társaságtól és az amerikai National Mental Health Associationtől. A szülei történetét feldolgozó dokumentumkötet az első könyve.
Charles Bukowski: Posta, Vegyes felvágott, Nők (Trubadúr Kiadó)
Bajtai András – Sirokai Mátyás: Bukowski, az évszázad sittes költője (vs.hu – 2014. 03.09.)
Húsz évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Charles Bukowski. Az FBI aktát vezetett róla, a U2 a Dirty Day című dalát ajánlotta neki. Rengeteget ivott és lóversenyezett, de még annál is többet írt, rengeteg kézirata kallódott el különféle kiadóknál és lapoknál. Egyszerre emelkedett és aljas felolvasásain több százan vettek részt, ahol nemcsak a szervezőket fenyegette meg távozással, ha elfogyott a pia, de a közönséget sem kímélte. 1986-ban a Time magazin „a lecsúszott amerikaiak koszorús költőjének” nevezte, Tom Waits pedig az évszázad írójának.
„Bocsássatok meg. Tiétek a lelkem, de elvettem érte a pénzeteket.”
Charles Bukowski felolvasás közben
Ki volt Charles Bukowski? „Regényíró, novellista, megalomániás, bujálkodó, szoknyabolond, élő legenda, a klasszikus zene megszállottja, trágárságkedvelő, szerető apa, szexista, testi nyomoronc, sittes, aranyérsújtott, zseni, csaló lovis, kitaszított, antitradicionalista, verekedő és egykori polgári szolgálatos” – írta róla 1976-ban a Rolling Stone magazinban Glenn Esterly, aki megpróbálta az asztal alá inni, miközben az életéről faggatta. Nem járt sikerrel.
„Mindig kisebbségi érzésem volt a pincérekkel szemben. Későn érkeztem és kevés pénzzel. A pincérek mind Truman Capote-t olvasnak. Én a lóversenyek eredményeit.” Charles Bukowski
Eredetileg Heinrich Karl Bukowski néven szültetett 1920-ban a németországi Andernach városában. Bukowski szerette magáról azt állítani, hogy törvénytelen gyerekként látta meg a napvilágot, de a házassági papírok szerint apja egy hónappal a fia születése előtt feleségül vette édesanyját. Szülei hároméves korában költöztek Amerikába, előbb Baltimore-ba, majd néhány évvel később Los Angelesbe, abba a városba, amelynek aztán élete végéig a leghűségesebb hobója volt. A kis Heinrichből ekkoriban lett Henry, akit csak Hanknek becéztek. Innen kapta a nevét írói alteregója, Henry „Hank” Chinaski is, akinek figurája alaposan rányomta a bélyegét a Kaliforgia című sorozat főhősére, Hank Moodyra is.
Nem volt könnyű gyermekkora. Egy interjújában azt is elárulta, hogy 6 és 11 éves kora között hetente három alkalommal verte el az apja borotvaszíjjal. Állítása szerint ez sokat segített neki az írásban, mivel megértette a meg nem érdemelt fájdalom természetét. Visszahúzódó és szégyenlős fiú volt, amit súlyosbított tinédzserkori aknéja, a szomszéd gyerekek pedig német akcentusa és ruhái miatt cikizték.
Aztán jött az ital, a lóversenyek és az írás. 24 évesen jelent meg első novellája, de nem tudott betörni az irodalmi életbe, ezért majdnem egy évtizedre elhallgatott. „Tíz év részegség”, ahogyan ő nevezte ezt az időszakot, alantas munkákat vállalt, majd kóborolt az Államokban. Az ötvenes-hatvanas években egy postahivatal alkalmazottja volt.
„Két választásom volt: vagy a postán maradok és megőrülök, vagy írok és éhezem. Az éhezést választottam.” Charles Bukowski
Az elveszett évek élményei szolgáltak későbbi pszeudo-életrajzi regényeinek alapjául. 1969-ben, 49 évesen lett főállású író. Három hét alatt írta meg első, Posta címet viselő regényét, amelyet még további öt követett. A hetvenes évek végére aztán már olyan jól keresett, hogy a felolvasókörutakkal is felhagyott, igaz, 1978-ban még visszatért szülőhazájába, ahol a Hamburgban tartott felolvasását két bakelitlemezen ki is adták Hello. It’s good to be back címmel.
„Sok mindent megtanultam az írásról annak köszönhetően, hogy bokszmeccsekre és lóversenyekre jártam.”
Charles Bukowski: Nők
Bukowski prózaírónak indult, de miután 1955-ben majdnem belehalt egy vérző fekélybe, verseket kezdett írni, több ezret. Verseit az átlagos angol nyelvtudással rendelkezők is megértik, mélységük és szépségük miatt mégis felveszik a versenyt kultikus rajongással övezett, szeszgőztől és erotikától bűzlő regényeivel.
Prózai munkái az élet mocskos realitásával szembesítenek bennünket, ezzel szemben költeményei élni segítenek. Nem véletlenül csapott le Bukowski A kacagó szív című versére a Levi’s reklámcsapata, megajándékozva bennünket egy spirituális erejű egyperces videóval, amelyben az ő felolvasásában hallhatjuk versét. Nagy öröm volt, hogy tavaly végre magyarul is megjelentek versei a Vegyes felvágott című kötetben.
„A költészet egyáltalán nem fizet jól, de ez volt az a szenvedélyes és élvezetesen önző kifejezési
forma, ahol kiüvölthettem magam. Azt hiszem, kicsit tényleg kiabálnom kellett.” Charles Bukowski
Bukowski kultikus figurája számos emlékezetes mozgóképen is megelevenedik. 2003-ban mutatták be a Charles Bukowski: Így születtél, ebbe születtél… című kétórás dokumentumfilmet rengeteg kuriózumnak számító archív felvétellel és a rokonok, nők, barátok, pályatársak visszaemlékezéseivel. Nem csak rajongóknak kötelező.
Ami pedig Chinaskit illeti, Matt Dillon is tűrhető volt a Tótumfaktum című filmben, de nála is karizmatikusabb alakítást nyújtott a még felismerhető arcú Mickey Rourke az író alteregójának bőrébe bújva az 1987-es Törzsvendégben. Bukowski maga írta a film forgatókönyvét Barbet Schroeder rendező számára, és fel is bukkan egy cameo erejéig az egyik kocsmajelenetben. Hogy milyen lehetett Bukowskival forgatni? A rendező mesélte, hogy az író szemétládának nevezte, miután azzal vádolta, hogy titokban LSD-t tett a sörébe, mert el akarta csábítani a feleségét. Az egyik legnagyobb piálós-írós mozi Robby Müller operatőr különleges fényeivel, szatirikus-hőzöngős előtanulmány a Másnaposokhoz.
Charles Bukowski húsz évvel ezelőtt, 1994. március 9-én hunyt el leukémiában. Temetési szertartását buddhista szerzetesek tartották. Sírján ez a rövid felirat olvasható: „Don’t Try”.
„Azt akarom, hogy a lóversenypálya mellett temessetek el.”
Charles Bukowski: Posta (részlet)
“Jelentkeztem, kitöltöttem a tesztet, átmentem, megcsinálták az orvosi vizsgálatot, és egyszerre csak helyettesítő postás lettem. Nem tűnt nehéznek. A West Avoni fiókba küldtek, minden ugyanúgy ment, mint karácsonykor, azzal a kis különbséggel, hogy senki sem vitt ágyba. Készültem rá mindennap, de semmi nem történt. De könnyű körzet volt, egykét háztömb, sétálgattam egy kicsit, aztán kész is voltam. Még egyenruhát se kellett hordani, csak egy sapkát. Úgy öltözhettem, ahogy máskor. Abból, amennyit Bettyvel, a nőmmel elittunk, ruhára mondjuk nem sok maradt.
Aztán áthelyeztek az oakfordi fiókhoz.
Az ottani főnök egy bikanyakú alak volt, Jonstonenak hívták. Nem volt ki a létszám, és rögtön megértettem, miért. Jonstone kedvenc viselete a sötétvörös ing volt – ami vért és veszedelmet jelentett. Hét külsős dolgozott ott – Tom Moto, Nick Pellegrini, Herman Stratford, Rosey Anderson, Bobby Hansen, Harold Wiley és jómagam, Henry Chinaski. Hajnali ötre kellett bent lenni. Egyedül én voltam köztük alkoholista. Éjfél előtt sosem hagytam abba az ivást, reggel ötkor viszont már ott ültünk és vártuk, hogy valamelyik állandós beteget jelent. Erre általában akkor került sor, ha zuhogott, kitört a kánikula, vagy ünnepek után, amikor kétszer annyit kellett széthordani.
Olyan 4050 körzet volt, vagy talán több is, mindegyik más és más, esélyünk sem volt, hogy kiismerjük az egyes a környékeket. 8 előtt útra késznek kellett lennünk, és Jonstone nem ismert könyörületet. A helyettesítők az utcasarkokon kapkodták sorba az újságokat, sosem ebédeltek, és az utca közepén pusztultak el. Jonstone mindig 30 perc késéssel adta csak le az útvonalakat, forgott a székében körbekörbe – Chinaski az 539esre! –, tehát félórás csúszással kezdhettünk, de mindig időre kellett kész lenni. És ehhez jött még, hogy hetente egyszer vagy kétszer, elnyűve, szétbaszva, kizsigerelve egy éjszakai műszakot is le kellett zavarnunk. Esélyünk se volt időre végezni – már eleve a kocsi sem bírta az iramot. Az első körben négy vagy öt zsákkal kellett meglenni, de a következő körben is tömve voltak – szakadt rólunk a veríték, és bűzlöttünk, és csak lapátoltuk a leveleket. Hát, jól megfektettek, az biztos. De nem az ágyban. Jonstone tett róla.”
Elég az álom
leégett a régi Los Angeles-i főkönyvtár ami a belvárosban volt és azzal a fiatalságom egy nagy része odaveszett.
ültem kint az egyik kőpadon a barátommal,
Kopival, aki azt kérdezte: „beállsz az Abraham Lincoln
Dandárba?”
„persze”, válaszoltam.
de aztán mikor rájöttem, hogy sem entellektüel, sem politikai idealista nem vagyok végül nem léptem be.
akkoriban sokat olvastam teremről teremre haladtam: irodalom, filozófia, vallás, orvostudomány, földrajz. korán eldöntöttem, hogy író leszek, úgy gondoltam, lehet hogy ez lesz a legkönnyebb út és a nagykutya regényírók nem tűntek olyan nagynak nekem.
Hegellel és Kanttal már inkább nehezebb dolgom volt.
a leginkább az zavart mindenkiben, hogy hosszú, hosszú ideig kellett őket olvasni mire valami életszerűt vagy érdekeset írtak.
akkor úgy gondoltam, hogy mindenkinél jobb vagyok.
Két dolgot fedeztem fel:
a) a legtöbb író azt gondolta, hogy ami unalmas, annak mély mondanivalója van.
b) hogy évtizedeket kell élnem és írnom mire sikerül majd egy olyan mondatot leírnom,
ami megközelíti azt amit valójában írni szeretnék.
amíg
a többi fiatal srác a nőket kajtatta én a régi könyveket kajtattam. Bibliofil voltam még ha kiábrándult is és ez, illetve a világ formált.
Egy furnérlemez kunyhóban laktam egy ház mögött, ahol szobákat adtak ki heti 3 dollár 50-ért és úgy éreztem magam mint egy Thomas Wolfe-ba oltott Chatterton.
minden energiámat az kötötte le, hogy beszerezzem a bélyegeket, borítékokat, papírt
és a bort s közben a világ sodródott a második világháború felé. akkor még nem voltam összezavarva a női nem által, még szűz voltam és heti 3-5 novellát írtam amiket mind vissza is küldtek a The New Yorkertől, a Harper’s-től és az The Atlantic Monthlytól. olvastam, hogy Ford Madox Ford kitapétázta a fürdőszobáját azokkal az elutasító levelekkel, amiket kapott de nekem nem volt fürdőszobám így egy fiókba tettem őket és amikor már annyira megtelt hogy alig lehetett kinyitni kivetettem az összes levelet és a novellákkal együtt eldobtam őket.
közben a régi Los Angeles-i főkönyvtár volt az otthonom ahogy sok más csavargónak is. be-beosontunk a WC-re, és csak azokat tiltották ki onnan akik elaludtak az asztalnál ülve – senki nem horkol úgy, mint egy csöves maximum a házastársad.
én igazából nem is voltam csöves. Nekem volt tagságim és rengeteg könyvet vettem ki és vittem vissza mindig annyit hoztam el, amennyit megengedtek:
Aldous Huxleyt, D. H. Lawrence-t, e.e. cummings-t, Conrad Aikent, Fjodor Dosz-t, Dos Passost, Turgenyevet, Gorkijt, H. D.-t, Freddie Nietzsche-t, Art Schopenhauert, Steinbecket, Hemingwayt és így tovább…
mindig vártam, hogy a könyvtáros azt mondja: „milyen jó ízlése van, fiatalember…”
de az öreg aszott, leharcolt kurva azt se tudta, hogy ő kicsoda hát még hogy én.
de azok a polcok fantasztikus kegyben részesítettek: felfedezhettem az olyan korai kínai költőket min Tu Fu és Li Po akik egyetlen sorukkal többet mondtak mint mások harminccal vagy százzal.
Sherwood Anderson is biztos olvasta ezeket a verseket.
Ezra Pound Cantók című kötetét is gyakran kivettem és ha az agyamat nem is a karomat erősítettem Ezrával.
az a csodás hely a Los Angeles-i főkönyvtár otthon adott egy olyan ember számára akinek az otthona
pokol volt TÁVOL A ZAJGÓ TÖMEGTŐL
PONT – ELLENPONT
MAGÁNYOS VADÁSZ A SZÍV
James Thurber John Fante
Rabelais de Maupassant
néhány író egyáltalán volt rám hatással: Shakespeare, G. B. Shaw,
Tolsztoj, Robert Frost, F. Scott Fitzgerald
Upton Sinclair nagyobb hatással volt
rám mint Sinclair Lewis Gogolt és Dreisert pedig komplett hülyének tartottam
de ilyesfajta ítéleteket az ember inkább kényszerítő életkörülményei miatt mond, mint ésszerűségből.
valószínűleg a régi könyvtárnak köszönhetem, hogy nem lettem öngyilkos vagy bankrabló, feleségverő, hentes vagy motoros rendőr és bár ezek közül egyikkel-másikkal nincs semmi bajom a szerencsémnek és a habitusomnak köszönhető hogy fiatalkoromban rátaláltam arra a könyvtárra akkor, amikor kapaszkodót kerestem és akkor, amikor olyan kevés más kapaszkodó akadt.
és amikor kinyitottam az újságot és megláttam a hírt hogy leégett a könyvtár és vele a legtöbb könyv
azt mondtam a feleségemnek: „régen sok időt töltöttem ott…”
És többé nem mehetek haza.
Nők (részlet)
„Olyan 3 vagy 4 nappal az előtt lehetett, hogy Houstonba kellett mennem egy felolvasóestre. Elmentem a lovira, ott ittam, majd elmentem egy bárba a Hollywood Boulevard-on. Este 9-10 körül értem haza. Ahogy mentem át a hálószobán a fürdőszobába, átestem a telefonzsinóron. Az ágy sarkának estem, ami fémből volt, s olyan volt, mint egy acélpenge. Amikor felálltam, láttam, hogy egy mély seb van a bokám fölött. A vér ráfolyt a szőnyegre, és ahogy mentem a fürdőszobába, csíkot húztam magam után. A fürdőben a vér ráfolyt a kőre, és ahogy ide-oda lépkedtem, véres lábnyomokat hagytam mindenfelé.
Valaki kopogott az ajtón. Kinyitottam, és beengedtem Bobbyt.
– Jézus Mária, ember, mi történt?
– Eljött értem a HALÁL – mondtam neki. – El fogok vérezni.
– Úristen, csinálni kéne ezzel valamit.
Aztán Valerie kopogott, beengedtem őt is. Felsikoltott. Töltöttem nekik egy italt – meg magamnak is. Aztán megszólalt a telefon. Lydia volt.
– Lydia, édesem, mindjárt elvérzek!
– Megint drámai hőst játszol?
– Nem, tényleg mindjárt elvérzek. Kérdezd csak meg Valerie-t.
Valerie kivette a kagylót a kezemből. – Igazat mond, szétnyílt a bokája. Minden tiszta vér, ő meg csak ül itt, és semmit nem csinál. Szerintem ide kéne jönnöd…
Amikor Lydia megérkezett, a kanapén ültem. – Ezt nézd, Lydia: a HALÁL! – Az apró vénák úgy lógtak ki a nyílt sebből, mint a spagettik. Egyikhez-másikhoz hozzáértem. Aztán fogtam a cigimet, és hamut vertem a sebre.
– Na ilyen egy igazi FÉRFI! Én igazi FÉRFI vagyok!
Lydia elővett egy üveg hidrogén-peroxidot, és rászórta a sebre. Jólesett. Fehér hab kezdett jönni a sebből. Csak úgy sistergett és buborékolt az egész bokám. Aztán Lydia ráöntött még egy kicsit.
– Szerintem kórházba kéne menned – mondta Bobby. – A nagy szart – mondtam –, meggyógyul ez magától.
Másnap reggel a seb iszonyatosan nézett ki. Még mindig nyitva volt, de már látszott, mekkora heg lesz rajta. Elmentem a patikába, vettem még hidrogén-peroxidot, gézt meg egy kis magnézium-szulfátot. Engedtem a kádba forró vizet, beleraktam az összes sót, és beleültem. Elképzeltem magam fél lábbal. Mondjuk, megvoltak a maga előnyei:
HENRY CHINASKI, KÉTSÉGKÍVÜL A VILÁG LEGJOBB FÉLLÁBÚ KÖLTŐJE
Aznap délután Bobby ismét benézett. – Nem tudod, mennyibe kerül egy lábat amputáltatni? – kérdeztem.
– 12 ezer dollárba.
Miután Bobby elment, felhívtam az orvosomat.
Houstonba totál bekötözött lábbal mentem el. Antibiotikumot szedtem, hogy rendbe hozzam az elfertőződött sebet. A dokim mondott valami olyasmit, hogy a minimális ivás is lenullázza a gyógyszer hatását.
A Modern Művészetek Múzeumában megtartott felolvasóestre józanul érkeztem. Miután felolvastam néhány verset, valaki megkérdezte a közönségből, hogyhogy nem vagyok részeg.
– Henry Chinaski ma este nem tudott eljönni, én Efram vagyok, a testvére.
Elolvastam még egy verset, aztán bevallottam, hogy azért nem iszom, mert antibiotikumot szedek. Meg azt is elmondtam neki, hogy a múzeum területén tilos alkoholt fogyasztani. Erre valaki a közönségből adott egy sört. Megittam, és folytattam az olvasást. Aztán valaki más is hozott egy sört.
Majd egyre többen, szép sorban. A versek egyre jobbak lettek.”
További anyag:
A donaldkacsázás királyának utolsó évei
A vén kujon nagyon szépen tudott szerelmet vallani
Naoki Higasida: Hát ezért ugrálok
Egy fiú hangja az autizmus csöndjéből
David Mitchell előszavával
„A gyermekkorból még csak fél lábbal kilépett szerző, akinek az autizmus legalább akkora erőpróbát és egész életére kiható állapotot jelentett, mint a mi fiunknak, fölnyitotta a szemünket a Hát ezért ugrálok-kal. Áldásnak éreztük ezt, mert mintha végre a saját fiunk szólt volna hozzánk arról, ami a fejében zajlik.”
David Mitchell, a Felhőatlasz szerzője, és a Hát ezért ugrálok angol kiadásának fordítója
A súlyosan autista Naoki megtanult „kartonbillentyűzet” segítségével, a betűkre mutogatva kommunikálni, és mondanivalója kivételes betekintést enged az autisták gondolkodásmódjába. Megmagyarázza az autizmussal élők sokszor elképesztő viselkedését, lehetőséget nyújt, hogy osztozzunk az időről, az életről, a szépségről és a természetről alkotott képében, és egy felejthetetlen novellát is kínál. Minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az autisták nincsenek képzelőerő, humorérzék és beleélő képesség híján, ezzel szívhez szólóan folyamodik türelmünkért, együttérzésünkért. David Mitchell számára felbecsülhetetlen értékké vált a Hát ezért ugrálok, mert rávilágított saját fiának észjárására. K. A. Yoshidával abban a reményben fordították angolra a könyvet, hogy másoknak ugyanígy javukra válik, és eloszlatja az autizmussal kapcsolatban széles körben elterjedt hiedelmeket. Naoki Higashida minden olvasónak alkalmat ad, hogy új, izgalmas nézőpontból szemlélje a világot.
„Ma este 139-szerre próbálom megélni a színpadon, milyen lehet autistának lenni, és egyre kétségbeejtőbben érzem, hogy szinte semmit sem tudok. Bárcsak hamarabb olvastam volna ezt a könyvet… De talán még nem késő.” – Kulka János
„Ha mi, állítólagos épek ilyen kitartóan, állhatatosan, aprólékosan próbálnánk megismerni és föltárni önmagunkat, ilyen körültekintően próbálnánk megmagyarázni a cselekedeteinket, miképpen azt az autista Naoki teszi, észrevennénk, hogy hibásak, tökéletlenek és fogyatékosok vagyunk mindannyian. Ezt felismervén elmúlhatna belőlünk az épek gőgje, és így a világ akár kellemes hellyé is változhatna.” – Sándor Erzsi
„Szeretettel ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik szeretnek ugrálni, a levegőbe betűket rajzolni, néha látszólag ok nélkül nekiiramodni, vagy az erdő és a mezők zöldjét élvezni. Azoknak, akik könnyen elfáradnak a rájuk zúduló információk és érzetek sokaságától, gyakran félreértik mások gesztusait, és időnként látszólag ok nélkül dührohamot kapnak, vagy dolgokat pörgetnek és szavakat ismételnek. És különösen ajánlom ezt az írást azoknak, akiknek a környezetében ilyen furcsa, de a könyv elolvasása után talán nem is annyira nehezen érthető manók élnek, akik a lelkük mélyén nagyon félnek attól, hogy problémát jelentenek a környezetük számára, és már az is sokat jelent nekik, ha érzik, hogy megpróbáljuk megérteni őket, nem nevetjük ki furcsaságaikat, és nem vagyunk rájuk dühösek valami miatt, amitől ők is szenvednek és amiről nem tehetnek. Arról, hogy szeretnek ugrálni.” – Jaksity György
Naoki Higashida 1992-ben született, 1998-ben „autizmusra való hajlamot” állapítottak meg nála. Ezután speciális nevelési igényű gyermekek számára működtetett iskolákba járt, tanulmányait 2011-ben fejezte be. Több szépirodalmi és ismeretterjesztő művet jelentetett meg, munkáival díjakat nyert. Az írás mellett előadásokat tart az autizmusról, és blogot vezet. Japánban, a Tokiói-öböl partján fekvő Kimicuban él.
David Mitchell regényei közül a Szellemírók és a Felhőatlasz magyarul is megjelent. Kétszer jelölték Man Booker-díjra, és műveivel különféle szakmai elismeréseket szerzett.
K. A. Yoshida (sz. Josida Keiko) a Japán délnyugati végén található Jamagucsiból származik, az okajamai Notre Dame Szeisin Egyetemen angol költészet szakon végzett.
Kapcsolódó linkek: David Mitchell: Hogyan tanultam meg együtt élni a fiam autizmusával (Guardian)
HELENA S. PAIGE: EGY LÁNY BELÉP A BÁRBA
Interaktív erotikus regény
A legjobb barátnőd az utolsó utáni pillanatban mondja le a bulit, amikor te már ott állsz a bár kellős közepén talpig díszben – egyedül. Pedig eltartott egy darabig, amíg megalkottad a tökéletes frizurát és sminket, ahogy a megfelelő ruha kiválasztása sem volt egyszerű menet. Kár lenne veszni hagyni ezt az ígéretes estét…
Akkor, mi legyen?
Nekiállsz tequilázni a híres rocksztárral? Esetleg a stílusosan elegáns, sármos milliárdossal ütöd el az időt? Vagy inkább az angyalarcú pultosfiú az eseted, akinek minden porcikája bűnre csábít? És mi van az izmos testőrrel, aki felajánlott egy fuvart a főnöke mesés sportkocsijával? Ha pedig véletlenül egyik lehetőség sem jön be, hazaérve még mindig várhat rád egy kellemes meglepetés az új, szexi szomszéd személyében. Egy biztos: akárhogy is döntesz, feledhetetlen éjszakában lesz részed…
Ha pedig mohó vagy, és mindegyik kalandot át akarod élni, nincs más dolgod, mint visszalapozni a könyv elejére.
Csak rajtad múlik, mi történik. Válassz saját utat a gyönyörhöz!
A Szürke ötven árnyalatának hihetetlen sikere után világszerte elborították a könyvesboltokat a nőknek szóló erotikus regények. Helena S. Paige azonban újraértelmezte a műfajt: az ő sorozata interaktív erotikus élményeket kínál nőknek. A módszere egyszerű: egyes szám második személyben szólítja meg az olvasót, aki a régi lapozgatós könyvek mintájára maga választhatja ki, mi történjen vele az adott helyzetben. A kiindulópont egy egészen átlagos élethelyzet, a folytatás azonban már csakis az olvasón múlik.
Ha valaki túl régóta facér, vagy épp ellenkezőleg, túl régóta él kapcsolatban, esetleg csak túl félénk, hogy valóra váltsa sikamlósabb ábrándjait, most kockázatok és következmények nélkül kiélheti magát. Egyéjszakás kaland egy vadidegennel, egy kis BDSM vagy leszbikus kalandozás? A könyvet olvasva bármi megtörténhet veled, amire csak vágysz. Ez nem egy átlagos könyv. Ez valódi kaland!
A sorozat következő része: Egy lány besétál az esküvőre
Részlet:
Úgy döntöttél, maradsz még egy italra, hátha történik valami
Az angyalarcú bárpultos elindul feléd a perrier-vel. Már el is felejtetted, hogy rendeltél egyet. Megköszönöd, majd a mobilodért nyúlsz, hogy dobj egy szemrehányó SMS-t Melissának.
– Bocsásson meg – szólít meg egy mély hang, te pedig felpillantasz, és belefájdul a nyakad. Egy mamutfenyő áll előtted – de tényleg, minimum két méter magas, és legalább egy méter széles a válla.
Fekete öltönyt visel, melynek zsebéből vékony kábel fut a füléig.
– Nem tudom, észrevette-e, de itt a Space Cowboys –, majd hüvelykujjával a VIP szeparé felé bök. – Valóban? – préseled ki zavartan, miközben megpördülsz a széken, és a nyakadat nyújtogatod, hogy odaláss. Biztos akkor érkezett a csapat, amikor te a sminkedet igazgattad. A VIP helység időközben megtelt, két pincérnő siet épp be pezsgősvödrökkel, a vörös bársonykordon mellett pedig még egy gorilla vigyáz rá, hogy csakis a legfontosabb és legszebb vendégek léphessenek be. A tömegben megpillantod a frontembert, Jerryt, akibe épp két modellcica csimpaszkodik két oldalról.
– Szóval – nyögi ki a gorilla –, Charlie megkért, hogy kérdezzem meg, csatlakozna-e hozzá egy italra VIP szekcióban.
– Tényleg? – hitetlenkedsz. Nyilván a frissen festett szemednek köszönheted a meghívást. Ha valaha az életben találkozol még egyszer a titokzatos lánnyal a mosdóból, mindenképp meg kell köszönnöd neki. – Ő a dobos, igaz? – kérdezed, miközben a VIP felé nyújtogatod a nyakad, hátha kiszúrod a hódolódat. Igen, megvan: egy bőrkanapén ül a gitárossal, akinek a neve épp nem jut eszedbe. Elkapja a tekintetedet, és int.
Kihúzod magad, és a perrier-d után nyúlsz, magadban azt kívánva, bárcsak valami erősebbet rendeltél volna.
– Megtisztelő – mondod. – De ha Charlie a Space Cowboysból azt akarja, hogy csatlakozzam hozzá, egész nyugodtan emelje fel a seggét, és szálljon alá a pórnéphez ide, a való világba. Majd ha ő kérdez meg, és nem a testőrét küldi, hogy végezze el a piszkos munkát, talán átgondolom. De ne vegye magára – teszed egyértelművé az álláspontodat.
– Nem veszem – feleli a kétajtós szekrény, és mintha egy aprócska mosolyt vélnél felfedezni a szája sarkában. – De ugye tényleg tudja, ki ő?
– Az se érdekel, ha ő maga a méltóságos Vilmos herceg. Ha akar tőlem valamit, tudja, hol talál – azzal kikandikálsz a teljes látószögedet eltakaró testőrhegy mögül, megkeresed Charlie tekintetét, és megvillantod a legördögibb, legszexibb mosolyodat, és felé emeled a poharad.
– Ahogy érzi – feleli a szekrény, és most már határozottan vigyorog.
Visszafordulsz a bárpult felé, a kezed kissé remeg.
A bár mögötti tükörben tisztán látod, mi a helyzet a VIP-k világában. A gorilla Charlie-hoz hajol, és a fülébe súg valamit, aki erre kissé megemeli a szemöldökét, majd előredől a kanapén, és egyenesen rád néz. Igyekszel közönyösnek mutatkozni, de azért kínosan ügyelsz rá, hogy behúzott hassal ülj. Charlie hátradől, és felkacag. Egy pillanatra sem veszed le a szemed a tükörről: már látod is, amint a sziluettje kilép a képből, és komótosan a bár felé veszi az irányt. A hasad liftezni kezd. Kétség sem fér hozzá, hogy feléd sétál. Van pár másodperced, hogy gyakorold a meglepett arckifejezést.
A legtöbben általában a frontemberekre vannak rágerjedve, de te nem. Van valami a dobosokban, ami mindig is felcsigázott. Talán az, hogy általában igazi rosszfiúk. Charlie-nak félhosszú haja van, egy tincs most hanyagul a szemébe lóg. Magas és vékony, a karja minden négyzetcentiméterét tetoválások borítják. Az egyik egy teljes mondat, a vállától egészen a kézfejéig tart. Ahogy elképzeled, milyen lenne végigfuttatni rajta az ujjaidat, a tarkódon lévő pihék úgy kezdenek hullámozni, mint a közönség egy rockkoncerten.
– Helló – mondja a bárnak dőlve, és feléd nyújtja a kezét. – Örülök a találkozásnak. A méltóságos Vilmos herceg vagyok.
Bár előre eltervezted, hogy hűvös maradsz, nem tudsz uralkodni magadon: hangosan felnevetsz. Megrázod a kezét, még ha kissé izzadt is a tenyered az izgalomtól. Az ujjai elnyelik a tieidet.
– Jesszus, mekkora kezed van! – szalad ki a szádon, majd a pult alatt finoman a saját bokádba rúgsz, amiért már megint hangosan gondolkodtál.
– Hát, ja – válaszolja, és maga elé tartja hatalmas kezeit, mintha életében először látná. – Tudod, mit mondanak a nagy kezű pasikról.
Fülig vörösödsz.
– Nana! Mire gondolsz, te rossz kislány? Azt mondják, a nagy kezű pasik az igazán jó dobosok.
– Valóban? – kérdezed ártatlanul, majd egy merész elhatározással elkapod az egyik kezét, és a tieid közé fogod. – Esküszöm, soha életemben nem láttam még ekkora kezet. Nem kerestek meg a Guinness-rekordok könyvétől? – majd felfelé fordítod a tenyerét. – És ez az életvonal… minimum száz évet jósolok – magyarázod mosolyogva, miközben végighúzod a kisujjad hegyét az életvonalán. – Látnod kéne a lábamat! Az sem semmi – büszkélkedik Charlie, majd a bárpulthoz fordul, hogy rendeljen. – Szóval… így mulat a pórnép?
– Üdv a való világban! Tudod, nem gyakran történik meg velem, hogy egy felnőtt férfi egy másikat küld oda, ha akar tőlem valamit. Kicsit olyan érzésem volt, mintha visszacsöppentem volna az általánosba.
– Igazad van. Kicsit arrogáns voltam. Mit szólnál, ha meghívnálak egy italra, engesztelésképpen? Igaz, egy ponton lehet, hogy szükségem lesz a kezemre, legalább a fizetéshez…
Csak ekkor veszed észre, hogy még mindig szorongatod a kezét – azonnal eldobod, mintha forró szenet tartottál volna a tenyeredben. A gondolatok úgy cikáznak a fejedben, mint a buborékok a pezsgőben.
– Köszönöm, egy ital jólesne.
Az ujjaival gyors ritmust ver a bárpulton, mire megjelenik a kiszolgáló srác.
– Mit hozhatok? – érdeklődik, és igyekszik nem eltátani a száját, amikor felismeri a híres rocksztárt.
Charlie rád pillant, a szeme huncutul csillog.
– Két tequliát kérnénk. Naranccsal, nem citrommal.
Már éppen tiltakozni kezdenél, hogy te a magad részéről maradsz a proseccónál, de Charlie felhúzza a szemöldökét, te pedig világosan látod, hogy nincs más választásod. Tequilázni fogsz egy Space Cowboyjal. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen sanszos, hogy ő a legvonzóbb pasi a bárban, sőt talán az egész országban. És a keze… ó, az a hatalmas, szexi keze! Ez egy soha vissza nem térő alkalom: naná, hogy jöhet az a tequila! Ma éjjel te vagy Alice, ez pedig itt Tükörország, ami azt jelenti, hogy nemcsak jogod de kötelességed is őrültségeket tenni, különben egy életen át bánni fogod, hogy kihagytad az élményt.
Vagy mégsem? Pontosan tudod, mi történik veled, ha tequilát iszol, pláne arra a pezsgő-cuccra. A gátlásaid az erényeddel együtt repülnek ki az ablakon. Egyetlen pohárka – és nincs visszaút.
Átpartizni az éjszakát egy rocksztárral? Egyszerre vagy izgatott és kissé feszült a gondolattól. Charlie-ra mosolyogsz, és igyekszel eldönteni, hogy bólogass vagy ingasd a fejed. Bár minden erőddel azon vagy, hogy higgadt maradj, úgy érzed, a bensőd szikrázik, mint valami olcsó kínai tűzijáték. És mi van Mr. Igézővel, a sármos George Clooney-hasonmással? Ő és Charlie… tűz és víz!
Még mindig habozol, de a pultossrác már tölti is a tequilát, majd egy csinos narancsszeletet biggyeszt a pohárra. Charlie eléd csúsztatja a varázsitalt, és koccintásra emeli a poharát. Komoly kihívás.
Ha úgy döntesz, hogy betequilázol a rocksztárral, lapozz a 28. oldalra!
Ha úgy döntesz, hogy passzolod a tequliát és a rocksztárt, lapozz az 52. oldalra!
