A filmvászon fájdalma – búcsú Galicza Pétertől

2026.11.20. | Filmszakos hírek

(Vasák Benedek Balázs, a filmtanszék alapját adó, 1994-ben elindult filmszakirány első évfolyamának hallgatója, később oktatója emlékezik kedves tanárunkra, kollégánkra)

Nincs egy hónapja, hogy meghalt Bíró Yvette, és most Péter, Galicza Péter. Mintha a filmművészet megnevezhetetlen múzsája, a mozgókép démona elhatározta volna, hogy kegyetlen csapásokkal pusztítja el felhőtlen fiatal felnőttkorom emlékét.

Ezer szépelgő „filmesztétikai” tanulmány szól a Film Mint Művészet múlékonyságáról, arról a különös esztétikumról, amely a pillanat és a megörökítés furcsa kettősségében teremti meg az egyedi élmény megismételhetőségét. Filmet nézni kicsit olyan, mint mondjuk Miles Davis döbbenetes felvételeit hallgatni. Megörökítünk valami egyedit és megismételhetetlent, amelyet aztán az örökkévalóságig ismétlünk a moziforgalmazás, a streaming és a VOD bármikor hozzáférhető körkörös mámorában.

(Szegény Walter Benjamin, milyen kár, hogy öngyilkos lett, mielőtt találkozhatott volna a tévével, a videóval, és ha elég sokáig élt volna, még a világ legszarabb és legcikibb mozgóképes formátumával, a DVD-vel is.)

Na, csak azért merülök bele a „filmesztétika” látszólag tartalmatlan és semmitmondó filozofálgatásába, mert Péter pont ennek volt utolérhetetlen mestere. Az általam ismert emberek közül Péter volt az, aki a legcsodálatosabban öncélú módon nézett filmet, és foglalkozott a filmmel.

És az általam ismert emberek közül a legbuddhistább volt. A nem akarás ideáltípusaként valóságos kínként élte meg a felelősséget – emlékszem, amikor az ELTE filmes tanszékének alapítója, KAB (Kovács András Bálint) eltávozott Párizsba Magyar Intézetet igazgatni, Péterre hagyta az itteni ügyeket. Kis túlzással életemben embert még úgy kínlódni nem láttam, mint Pétert, a bürokratikus teendők, az adminisztráció és a stábirányítás spanyolcsizmájába húzva.

Péter soha ki nem mondott és be nem ismert buddhizmusa tényleg a dolgok (azaz hát a filmek) önmagukért szemlélése volt. Az önépítésen túl soha nem akart semmit kezdeni a filmekkel, nem gondolt magára mint a filmeken és filmnézésen keresztül karriert, egzisztenciát, bármilyen világi dolgot építő emberre. 

(Ezzel szemben mérhetetlen mennyiségű buddhista „tanítót” láttam pörögni azon, hogy meglesz-e az elég ember [=befizetés] a hétvégi elvonulásra, hogy elég jól pörög-e a YouTube-nézettség [=monetizálás], és hogy fel lehet-e szedni az áhítatos tekintetű kiscsajokat a galamb-ászana gyakorlása közben.)

Péter nem akart semmit a filmektől, mint ahogy általában nem akart semmit a világtól. Nem akart előnyöket szerezni, nem akart előrébb jutni, nem akart pozíciókat, nem akart hivatkozási indexek élére kerülni, nem akart írni, nem akart publikálni, nem akart konferenciákra járni, egyáltalán: nem akarta instrumentalizálni a tűnődő filmnézés és az arról való felszabadult beszélgetés önmagáért való örömét.

Péter nyilvánvalóan nem akart tanszéket vezetni, nyilvánvalóan nem akart adminisztrálni… Sőt, igazából tanítani sem akart. Sőt, igazából beszélgetni sem akart… (Oké, azt egy kicsit igen.)

Péter tűnődni akart, de mivel az önmagukban tűnődés egy végtelenül unalmas, redundáns és káros dolog, ezért Péter közösségben szeretett tűnődni. Péter órái ezek a közösségi tűnődések voltak, a bölcsészlét esszenciái. Elég megnézni a Markmyprofessor értékeléseit, hogy kiderüljön: még egy ilyen attitűddel is lehet végtelenül megosztó egy egyetemi oktató.

Nem tagadom, annak idején néha engem is a halálba idegesített ez a végtelenül lelassított, folyton önmagába visszatérő tűnődés az óráin. Látszólag minden módszertan nélkül, csak úgy szabadon asszociálva, ötletelve (Bíró Yvette-el szólva: „lassan sietve”, de hát Péter az égvilágon soha nem sietett sehová, kivéve ha az órák végén képtelen ügyességgel sodorta meg csontos ujjaival a cigijét, hogy mielőbb rágyújthasson…), ahogy az ember a filmeket nézi, és hagyja magát sodorni a képek és vágások ritmusa által.

Valószínűleg sokan nem tudják, de ahogy a filmkészítés IPAR, úgy az úgynevezett „értő filmnézés” is IPAR. A kritikusok szépen óradíjban megnézik a filmeket, aztán karakterdíjban szépen írnak róluk olyasmiket, amikről feltételezik, hogy a közönségüknek tetszeni fog.

A Nagybetűs Akadémia világában még inkább így van. A nagyívű tanulmányok és kutatási projektek arról szólnak, amire pályázni lehet, és amire pályázni lehet, az leginkább színtiszta társadalommérnökösködő ideológia. Ha nem az ideológia határozza meg a filmnézési attitűdödet, majd úgyis magához idomít a pályázati kiírás. (Ideális esetben te magad veszel részt a kiírás megfogalmazásában, ezért aztán az olyan lesz, amilyet kutatni akarsz.)

Az egy hónapja meghalt Bíró Yvette és a most meghalt Galicza Péter talán az utolsó mohikánjai voltak az autonóm filmnézésnek. Persze mindketten a Nagybetűs Akadémia rejtőzködő haszonélvezői voltak, de – csak ismételni tudom magamat – ahogy ők filmet néztek, úgy nem nézett filmet senki.

Például náluk senki sem tudott jobban azonosulni a vásznon eléjük táruló látványnál. Péter lassú tűnődéseinek minden mondatán azt lehetett érezni, hogy ő maga a modernista film duplafenekűen immerzív nézője, aki egyszerre mélyen ÁTÉLI és teljes intellektuális apparátusát megmozgatva ÉRTELMEZI az eléje táruló látványt.

Ehhez persze maximálisan hozzátartozott a személyiségével tökéletesen összeforrott fizikuma. Péter, a maga kortalan megjelenésével, hórihorgas termetével, hipermarkáns arcélével eleve úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy (akkoriban marha divatos) Fehér György-filmből…

Nekünk, akkori huszonéveseknek tök elképzelhetetlen volt, hogy ez a – szerintem – kurvaszexi csávó jóval negyven fölött van – ehelyett pont úgy nézett ki, mint egy Cseh Tamás-dal, egy Sergio Leone-film, egy Umberto Eco-regény és egy Lucien Freud-portré szerelemgyereke.

És ez a – szerintem – kurvaszexi csávó elképesztően, már-már kibírhatatlanul lassú tempóban dörmögött a maga cigirágta hangján. Onnan fogta meg a filmeket, ahonnan senki más, olyan asszociáció voltak, amelyek senki másnak, olyan gondolatai, amelyek egyébként, így visszagondolva, ordas közhelynek hangoznának, de ahogy ő elmondta azokat, inspiratív, izgalmas, továbbgördítő ötletek voltak. Péter valahogy teljesen kívül állt azon a kiszámítható, jövő- és teljesítményorientált világon, amely a „bolonyai rencerrel”, „mérhető tudományos teljesítménnyel”, „scientific benchmarkokkal”, „szitésön indekszekkel”, meg egyéb, a PISA-teszthez (amit valamilyen teljesen értelmezhetetlen oknál fogva még Lannert Judit is „PIZA”-nak hív „PÍÁJESZÉJ” helyett) hasonló, munkaerőpiaci produktivitásfókuszú OECD-baromságokkal öntött el mindent a 2010-es évekre.

Az egy hónapon belül meghalt Yvette és Péter nagyjából az utolsó mohikánjai voltak annak, hogy a filmek nem elemzési módszertanok, Nagybötűs Metódok reprezentatív bemutatóhelyei. Hanem egyszerűen filmek, amelyektől kapunk valamit, amelyek építik a személyiségünket, és amelyekről érdemes csak úgy eltűnődni.

Nem, ezzel a módszerrel nem jutunk sehova, nem építjük a karrierünket, nem alapítunk iskolát, nem indukálunk gyújtó hangú társadalomelméleti vitákat. Nem úgy nézünk filmet, mint Žižek vagy Jameson, hanem úgy, ahogy egy belassult, divatjamúlt, kicsit nevetséges connossieur (avagy: cinéaste) néz filmet. Pétertől azt lehetett megtanulni, hogy a filmnézés nem szakma, hanem éthosz.

Egykori közös kollégánk fotójójával búcsúzom tőle. Pálos György kiállítása éppen a minap nyílt meg egy Galicza Péterhez méltóan „nem akadémiai” helyen: a Fehérvári úti piacon. Ez a piac eleve nagyon a szívemhez nőtt, nagyjából pont akkor laktam lényegében vele szemben, amikor a legszorosabb volt a kapcsolatom Péterrel. (Aztán persze még jobban a szívemhez nőtt Spiró Feleségversenyével.)

Pálos fotókiállítása egyre inkább panoptikum. Van egy olyan érzésem, hogy ELEVE panoptikumnak készült, a furán, kicsit nemtörődöm módon felfüggönyzött hátterekkel, a természetesség és a beállítottság határán erőteljesen egyensúlyozó kompozíciókkal. Mivel szinte mindenkit ismerek a modellek közül, nagyjából pontosan tudom, hogy ezek a képek a végsőkig elmennek a beállítottság és a természetesség lábnyomnyi keskeny gerincén…

El se merek menni, mert tudom, hogy ott, fiatalságom kifőzdeillatában, a rettenetes pörköltek és gyomorfacsaró csalamádék között nézne rám vissza Pálos hátborzongatóra rendezett fekete-fehér panoptikumában Kovácsy Tibor, Végső Zoltán és most talán Galicza Péter is…

És hát nem tudom, de így ránézve Péter portréjára (ez nyilván súlyos önismerethiány, de) mintha egy kicsit magamra ismernék benne… 

A hosszan viselt tüdőrák vitte el, és a fotón keresztül is látom hórihorgas, kicsit görnyedt termetét, csontos ujjait, ahogy átszellemülten, mégis reflex-szerűen tekeri a cigit, ami azán a vesztét okozza…

Így utólag úgy tűnik, hogy Péternek a mániája volt, hogy ne hagyjon nyomot. Elképesztő tudásához, eredeti és átszellemült gondolkodásmódjához, mély filmértéséhez, egyetemi pozíciójához és a gondolkodás felelősségének felismeréséhez képest gyalázatosan keveset publikált. Talán csak bennünk, kevesekben, néhány tanítványában és pár kollégájában él tovább az, amit ő jelentett és jelent. Nagyon szerettem.

Vasák Benedek Balázs