Konferencia Király Jenő tiszteletére
December 6-án kerül sor a Király Jenő tiszteletére rendezett konferenciára. A részletes program a következőkben olvasható.
I. blokk
9:30-9:40 Köszöntés
9:40-10:00 Kelecsényi László: Csak semmi tudomány
10:00-11:20
Murai András: Az oppozíciók állása. Megjegyzések Király Jenő Persona-értelmezéséhez
Szabó Ádám: Műfaji elemek Michael Haneke filmjeiben
Martin Ferenc: Melodráma a stílus tükrében. Douglas Sirk és Rainer Werner Fassbinder
11:20-11:30 kávészünet
11:30-13:20 Gáncsos Kármen: A posztmodern valóságfogalom artikulációs lehetőségei a kortárs vizuális tömegkultúrában
Tóth Zoltán János: Női médiumok, női műfajok
Kodaj Dániel: A Király-féle filtrációs tézis
Benke Attila: Adalékok Király Jenő westernelméletéhez
Ebédszünet: 13:20-14:20
II. blokk
14:20-15:40
Vajdovich Györgyi: A „kisboldogság” fogalmának társadalmi vonatkozásai a 30-as évek magyar vígjátékában
Lakatos Gabriella: A bűnös és a bűnöző alakja a harmincas-negyvenes évek magyar bűnfilmjeiben
Pápai Zsolt: „Magyar film noir”. Kommentárok Király Jenő koncepciójához
15:40-15:50 kávészünet
15:50-17:10 Dobay Ádám: Pszichoanalízis és műfajdekonstrukció a populáris japán animációs filmben
Szilágyi Miklós: A kaiju eiga műfaji hangsúlyeltolódásai a Toho Stúdió Godzilla-filmjeiben (horror vs. családi film)
Varga Zoltán: Rémálmok álmodói. Közelítések az európai horrorfilmhez az álomszerűség szempontjából
Az előadások absztraktjai az alábbiakban olvashatóak:
Benke Attila:
Adalékok Király Jenő westernelméletéhez
Király Jenő sokat foglalkozott írásaiban az egyik legjellegzetesebb, „legamerikaibb” műfajjal, a westernnel (ha más műfajnak nem, de e számára is kedves zsánernek külön fejezetet szentel fontosabb műveiben). Ennek eredményeképp azt mondhatjuk, hogy Will Wright (Six Guns and Society) és Jim Kitses (Horizons West) strukturalista elemzései mellett Király westernelmélete alapvető és megkerülhetetlen a műfajról szóló teoretikus értekezések között. Sőt, talán még kortársainál is pontosabban ragadta meg a vadnyugati filmek lényegét. Azonban Király Jenő többnyire a klasszikus/tradicionális westernnel foglalkozott, és csak érintőlegesen vizsgálta a műfaj hagyományos sémáit és cselekménytípusait kikezdő, felforgató műveket, a „revizionista”, avagy általam „alternatív”-nak keresztelt westerneket. Király többnyire a klasszikus erős műfajú „kaland westernekkel” állítja szembe a gyenge műfajú „antiwesterneket”, melyek szerinte „már nem westernek”, hanem „analitikus művészfilmek” (Buffalo Bill és az Indiánok, Meek’s Cutoff). Habár kétségtelen, hogy a revizionista westernek megtagadják a tradicionális vadnyugati filmek világképét, és Király szerint az italowesternek némileg árnyalják ezt az ellentétet, ám véleményem szerint Király Jenő „western – antiwestern” dichotómiája némi kiegészítésre, pontosításra szorul. Azaz amellett fogok érvelni, hogy nem kizárólag „klasszikus” és „műfajiságot gyengítő” westernek léteznek, hanem e két kategória között vannak olyan (nemcsak olasz, hanem angolszász) westernek, melyek erős műfajúak, ugyanakkor mégis az antiwesternekhez hasonlóan felforgatják a hagyományos műfajtestet és megkérdőjelezik a vadnyugati filmekhez kapcsolódó ideológiá(ka)t (például Az ajánlat, 3:10 to Yuma-filmek, Sam Peckinpah és Clint Eastwood művei).
Dobay Ádám:
Pszichoanalízis és műfajdekonstrukció a populáris japán animációs filmben
A serdülő korosztályt megcélzó populáris japán műfaji animációs sorozatok nyolcvanas évekbeli megszilárdulását követően a kilencvenes évek hozzák el a saját műfajukat dekonstruáló alkotások korát. Megszületik az “adoleszcens apokalipszis” motívuma, amely a pszichoanalitikus irányzatok beemelésével, azok kortárs japán néplélekre szabásával hoz létre nyomokban nyugati hatású, mégis döntően keleti bildungsromanokat. A két markánsan különböző alapműfaj ütköztetése érdekében példaként a tinédzser fiúknak készülő, freudiánus tematikával dolgozó Neon Genesis Evangeliont, illetve a női serdülő közönségnek készülő, jungiánus Revolutionary Girl Utenát hozom példaként.
Gáncsos Kármen:
A posztmodern valóságfogalom artikulációs lehetőségei a kortárs vizuális tömegkultúrában Előadásom tárgya a posztmodern valóságfogalom artikulációs lehetőségeinek vizsgálata a kortárs vizuális tömegkultúrában, ezen belül is hangsúlyozottan a dokurealizmus igényével fellépő, paradox módon mégis areferenciális fiktívkommunikációt folytató populáris képalkotási gyakorlatban. A mindennapi (álló- és mozgó)képtapasztalat példái nyomán kívánom összefonni Király Jenő realizmusesztétikáját a fiktívkommunikáció fogalmi rendszerével, s értelmezni a scripted doku-reality műfajának határátlépéseit a posztmodern, dekonstruált valóságfogalom, vagyis a referenciát nélkülöző szimulákrum rendszerében. Teszem mindezt a XXI. századi tömegkultúrára jellemző kulturális realitáskép vizsgálatán keresztül, mely a dokurealista ábrázolásmódot már nem (ön)reflexíven ágyazza magába, hanem egyfajta autonóm, areflexív látszatvalóságként legitimálja. A dokurealizmus mint a
valóság areflexív szimulákruma leginkább A gyanú árnyékában és az Éjjel-nappal Budapest című, a klasszikus series (az előbbi) és serial (az utóbbi) jegyeket érvényesítő scipted doku-reality-ken keresztül modellezhető, melyeket az előadásomban is nyomatékosan elemzek.
Kelecsényi László:
Csak semmi tudomány
Az előadás arról szól, hogyan nem szerették Király Jenőt a nyolcvanas években, Kádár-kori hű kulturális ebek hogyan martak bele, s még abba is, aki róla írt dicsérő szavakat.
Kodaj Dániel:
A Király-féle filtrációs tézis
Prezentációm célja annak megfejtése, hogy Király ideológiakritikai állításai hogyan viszonyulnak a szimbólumelmélethez. Ennek kapcsán azt is jelezni szeretném, hogy a Király-féle kutatási program hogyan tér el a klasszikus marxista tömegkultúra-kritikától (pl. Adorno).
A klasszikus marxi ideológiaelméletben, melynek szemiotikájához pl. Barthes Mitológiák c. könyvének (magyarul nem olvasható) függeléke adhat kulcsot, az ideológiai tartalmak úgy fejtik ki a hatásukat, hogy a jelek köznapi, manifeszt jelentésére ráépül egy másodlagos, implicit jelentés, ami az ideológia közvetítését és naturalizálását szolgálja. Ezt nagyjából úgy lehet elképzelni, mint a They Live c. Carpenter-thrillerben a reklámokat és a szalagcímeket, amik a titkos rádióhullámokkal elkábított polgárok tudatába észrevétlenül sugároznak olyan üzeneteket, mint SZAPORODJ és FOGYASSZ.
A prezentációban párhuzamot akarok vonni a fenti hermeneutikai stratégia és két másik jól ismert hermeneutikai paradigma, a freudi és jungi pszichoanalízis között. E három paradigma mindegyike egy-egy filtrációs tézisre épül, mely szerint a narratív (vagy egyéb) szövegek manifeszt tartalma alá módszeresen beszivárog egy, a manifeszt tartalom által metaforikusan és metonimikusan kódolt látens tartalom. A fő különbséget a paradigmák között az jelenti, hogy mit jelölnek meg a filtráció forrásaként, vagyis a látens tartalom tárgyaként: Marxnál a filtráció forrása az uralkodó ideológia, Freudnál az egyéni tudatalatti, Jungnál a kollektív tudatalatti. E téziseket három típusra osztom, aszerint, hogy a látens tartalmat progresszívnek (Jung), tünetszerűnek (Freud) vagy pedig represszívnek nyilvánítják. (Marxot az utóbbi kettőhöz egyaránt társíthatjuk, attól függően, hogy mit gondolunk az alap/felépítmény kérdésről.)
A prezentáció második felében filmes példákkal és idézetekkel próbálom igazolni a következő állítást: az a fő különbség a klasszikus marxista tömegkultúra-kritika és a Király-féle kutatási program között, hogy a Király-féle filtrációs tézis nem tartja a tömegkultúra által közvetített látens tartalmat represszívnek; illetve az a fő különbség a Frivol múzsa és A film szimbolikája között, hogy az előbbi progresszívnek, utóbbi pedig vegyesen progresszívnek és tünetszerűnek is tekinti a szóban forgó látens tartalmakat.
Lakatos Gabriella:
Az erőszakos cselekmény szabotálása a harmincas-negyvenes évek magyar bűnfilmjében
A harmincas-negyvenes évek kompromisszumos bűnfilmjeinek egyik sajátossága, hogy az erőszakos cselekmény ezekben a filmekben vizuálisan nem jeleníthető meg. Előadásomban ezt a kijelentést szeretném árnyalni, illetve a következőképpen pontosítani: a korszak magyar bűnfilmjei között több olyan alkotást találunk, melyekben az erőszakos cselekményt vizuálisan megmutatják, ezek a filmek azonban a cselekmény szintjén különféle eszközökkel próbálják elkendőzni az erőszakos tett súlyát. Előadásomban a magyar bűnfilmek fent említett
sajátosságát szeretném bemutatni, sorvezetőül Balogh Gyöngyi és Király Jenő „Csak egy nap a világ…” A magyar film műfaj- és stílustörténete 1929-1936 című könyvét használva.
Martin Ferenc:
Melodráma a stílus tükrében. Douglas Sirk és Rainer Werner Fassbinder
Király Jenő írja a Mágikus mozi című művében: „Ha a stílusfilm műfajisága nem rejtett, akkor a műfaj lebontására vállalkozik.” Előadásomban e szempont alapján hasonlítom össze Douglas Sirk Látszatélet (Imitation of Life) és Rainer Werner Fassbinder Veronika Voss vágyakozása (Die Sehnsucht der Veronika Voss) című filmjét. Fassbinder példaképének tekintette Sirköt. Számos helyzet, konfliktustípus és látványelem visszaköszön a német rendező filmjeiben Douglas Sirk amerikai melodrámáiból. Ezek közül elsősorban azt vizsgálom, hogy szerelem és karrier, vágyak és tekintetek viszonya hogyan határozza meg a szereplők sorsát és milyen stiláris megoldásokat alkalmaz Sirk és Fassbinder e témák feldolgozásánál. Az elemzés során azt helyezem előtérbe, hogy a két filmben megjelenő közös műfaji jegyek, képi motívumok és megoldások ellenére Sirk hogyan követi a melodráma műfaji szabályait, Fassbindernél pedig a stílus dominanciája miképp kezdi ki a műfaji kliséket.
Murai András:
Az oppozíciók állása. Megjegyzések Király Jenő Persona-értelmezéséhez
Meglepetés, hogy a korábbi Király Jenő művektől eltérően A film szimbolikájában modern szerzői filmek (Fellini: Nyolc és fél, Bergman: Persona) mélyreható elemzését is olvashatjuk. Király alapvetően oppozíciókban gondolja el a filmek világát, s a műfajfilm és a szerzőifilm szembeállításánál természetesen mindig utalt művészfilmekre, de szerzői film részletes elemzésére ezt megelőző, összefoglaló könyveiben (Frivol múzsa, Mágikus mozi) nem találunk példát.
Az előadásban Király Persona-értelmezését középpontba állítva azt vizsgálom, hogyan működik a tömegfilmekre kidolgozott és alkalmazott fogalmi apparátusa a „stílusfilm” esetében, különös tekintettel az archetípusokra, az utalások rendszerére, a jel és jelölt kapcsolatára és a pszichoanalitikus megközelítésre.
Ezt követően talán választ adhatunk a kérdésre: a műfajoknál használt nézőpontok szerzői filmre történő alkalmazásáról van-e szó, vagy egyúttal a két világ, a „műfajfilm” és a „stílusfilm” eddigiekhez képest árnyaltabb közelítéséről?
Pápai Zsolt:
„Magyar film noir”. Kommentárok Király Jenő koncepciójához
Az előadás célja, hogy magyar filmtörténeti, illetve egyetemes műfajtörténeti kontextusba helyezve megpróbáljam értelmezni a Király Jenő által jobbára csak felvázolt (azaz kifejtetlenül maradt) „magyar film noir” fogalmát. A „magyar film noirnak” mint műfaji kategóriának a relevanciáját sokan vitatják, és egyszerűen melodrámákként tételezik a szóban forgó műveket. Az előadásban egyrészt amellett érvelek, hogy bizonyos tematikai és ideológiai jellegzetességeik miatt ezek a művek nem tekinthetőek melodrámának, másrészt arról beszélek, hogy indokolt-e és ha igen, miért „magyar film noirként” megnevezni őket (jóllehet nyilvánvalóan különböznek a műfaj amerikai reprezentáns darabjaitól).
Szabó Ádám:
Betörési pontok. Műfaji elemek Michael Haneke életművében
Előadásomban azt kívánom bizonyítani, miért tekinthetjük az osztrák „feel bad movie” irányzat egyik legjelesebb képviselőjét, Michael Hanekét olyan alkotónak, aki rendre visszautasítja a műfaj kollektív szellemiségét, és ekképpen miért olyan filmek fűződnek a nevéhez, amelyekre „a műfaj leépítése, az egyéni stílus és a személyes nyelv hangsúlyozása jellemző.” Felvetésem bizonyításához Király Jenő az extenzív és az intenzív kalandról alkotott felfogását mutatom be, valamint azt fejtem ki, Haneke miképpen semmisíti meg ezeket a teóriákat saját műveiben. Kulcsfogalmam a „betörés”: A hetedik kontinens (1989) és a Furcsa játék (1997) című filmekben egyaránt fontos szerepet tölt be a behatolás, a támadás. Kérdés, milyen minőségben jelenik meg? Helyesebben: Melyik film esetében beszélhetünk belső-intenzív, és melyik esetében szólhatunk külső-extenzív kalandról? Egyáltalán szólhatunk-e ilyesmikről? Prezentációm során arra fókuszálok, hogy a rendező miképpen zsákmányolja ki a műfajfilmek tartalékait, illetve hangsúlyozom, hogy Haneke modernista szerző, amennyiben életművét a visszájára fordított műfaji logika, a gyengített zsánerhatásfok uralják. Előadásom egyúttal filmelemzés is, demonstrációm végén A hetedik kontinens egyik kulcsjelenetét vetítem le a közönségnek.
Szilágyi Miklós:
A kaiju eiga műfaji hangsúlyeltolódásai a Toho Stúdió Godzilla-filmjeiben (horror vs. családi film)
Előadásomban ismertetem az 1954-es Godzilla c. filmet, mint a kaiju vagy daikaiju eiga (óriásszörnyfilm) műfaj megteremtőjét, valamint felsorolom a kaiju eiga műfaji összetevőit (horror, sci-fi, katasztrófa) Király Jenő A film szimbolikája II/2 c. könyvében foglaltak alapján. Ismertetem a Toho Stúdió Godzilla-filmjeinek 3 nagy egységét (Shōwa, Heisei, Millenium), és bemutatom a kaiju alapját jelentő egyes műfajok eltűnésének, valamint más műfajok megjelenésének ívét. A szélsőséges műfaji változatok ütköztetése: (1) az akciófilm műfajának megjelenése a katasztrófafilm mellett; (2) a sci-fi és a fantasy műfaji elemeinek váltakozása; (3) a horror és a családi filmes elemek kontrasztja az egyes filmek között. Ez utóbbi az előadás fő témája. Végül a műfajilag állandóan változó Godzilla-filmekben és magában a kaiju eigában megjelölöm az óriásszörny figurát (daikaiju) mint a műfaj megváltoztathatatlan központi elemét, valamint a katasztrófafilmet mint a kaiju eiga állandó műfaji összetevőjét.
Tóth Zoltán János:
Női médiumok, női műfajok
Tervezett előadásomban a nő medializációjának azt a formáját vizsgálom, amelyet Michel Foucault a nő „szexuális telítettségeként” nevezett meg. Ennek értelmében a nők általános érzéki megjelenésének köszönhetően az élvezetet, a fájdalmat és a félelmet elsöprő többségben a nő testesíti meg, a női test szolgál az extázis médiumaként, allegóriájaként a 19. század óta. A probléma Linda Williams számára is fontossá válik a testműfajok (horror, pornó, melodráma) koncepciójának kidolgozásakor. Úgy gondolom, hogy a testműfajok vizsgálati körén belül Király Jenő rendszerében is nagy szerephez jutnak a női test ilyen típusú allegorizációi, ahogyan az eksztázis és a katarzis is a központi terminusok közé tartozik. Előadásomban így azt mutatom be, hogy ez a telítettség milyen fantáziák szolgálatában áll az említett három műfaj esetében.
Vajdovich Györgyi:
A „kisboldogság” fogalmának társadalmi vonatkozásai a 30-as évek magyar vígjátékában
Király Jenő a „kis boldogság” és a „nagy boldogság” fogalmait elsősorban műfaji sajátosságként írja le, mellyel a vígjáték és a melodráma különbségét tárgyalja az 1931–45 közötti magyar filmben. A fogalom azonban ennél többet is indukál: a vígjátékok esetében ez összefügg a társadalom ábrázolásával, melynek révén a filmkészítők a korabeli társadalmi viszonyokat sajátos megvilágításba helyezik.
Varga Zoltán:
Rémálmok álmodói. Közelítések az európai horrorfilmhez az álomszerűség szempontjából
Jól ismert, hogy a mozgóképet előszeretettel hasonlítják az álom jelenségéhez, illetve a filmnézést az álmodás élményéhez. Az analógiát végiggondolva levezethető az a következtetés is, hogy a rémálom álomtípusának mozgóképi megfelelője nem más, mint a horrorfilm. Ez a megfeleltetés mégsem jelenti szükségszerűen, hogy minden horrorfilm egyúttal álomszerű is. Előadásomban a Király Jenő által mélyrehatóan vizsgált európai horrorfilmekhez abból a szempontból közelítek, hogy mennyiben tételezhetők álomszerűnek. Azt körvonalazom, hogy az európai horrorfilm bizonyos szegmensében, az 1960-as évek elejétől nagyjából az 1980-as évek végéig készült alkotások tekintélyes hányadában az álomszerűség kulcsfontosságú tényező. Ez a vonás nem elszórtan jelentkezik, hanem áramlatszerűen felfedezhető, s kifejezetten szoros kapcsolatot létesít az egymástól mégoly különböző alműfajok – zombifilm, vámpírfilm, démonfilm vagy boszorkányfilm – képviselői között. Ennél is fontosabb, hogy az álomszerűség nem elsősorban művészi ambíciókat szolgál, ellenkezőleg: olyan közvetlen hozzáférést biztosít alkotóknak és nézőknek egyaránt a horror lényegét adó iszonyatélményhez, amit korábban kevéssé tapasztalhattunk a műfaj történetében. Mario Bava, Dario Argento, Jean Rollin, Lucio Fulci és mások – a „rémálmok álmodói” – vízióiban az álomszerűség segítségével közelíthetők meg a pokol legmélyebb bugyrai és legdermesztőbb szorongásaink.
ELTE BTK
Budapest, Múzeum krt. 6–8
Főépület, 34-es nagyelőadó
2013. december 6.
