(Lee Chang-dong: Gyújtogatók)
A Gyújtogatók (Burning / Beoning) Lee Chang-dong rendező hatodik filmje; Murakami Haruki Gyújtogatók (Barn burning) című novellája alapján készült, és a 71. Cannes-i Filmfesztiválon elnyerte a filmkritikusok nemzetközi szövetségének (FIPRESCI) díját. A film egyszerre szól főhősei kiúttalanságáról, hiányérzetéről, elfojtott vágyairól és a bennük felgyülemlett feszültségről, ugyanakkor nagyon finoman, de mégis felismerhetően megjelennek benne kifejezetten a koreai társadalmat érintő problémák: a fiatalok munkanélkülisége és anyagi gondjai, valamint a társadalmi osztályok közötti szakadékok.
Lee filmje adaptáció, a szó legtágabb értelmében, ugyanis nem pusztán olyan részekkel egészíti ki Murakami novellájának történetét, melyeket a két mű terjedelmének különbségei megmagyarázhatnának, hanem bizonyos – esetenként jelentős – részleteket meg is változtat a történetben. Ami azonban ennél is lényegesebb, más befejezést ad a filmnek – Murakami története véget ér akkor, amikor a filmnek még a negyede hátra van.
A cselekmény Lee Jong-su (Yoo Ah-in), egy huszonéves, alkalmi munkákból élő férfi és egy gyerekkori ismerőse Hae-mi (Jeon Jong-seo) találkozásával kezdődik. Hétköznapi emberek és hétköznapi helyzetek jellemzik a film elejét, a néző könnyen tud azonosulni a szereplőkkel, a problémáik – álmaik kergetése, az életük céljának keresése – mindenki számára ismerősek lehetnek. A történések akkor kezdenek bonyolultabbá, szokatlanabbá válni, amikor megjelenik a harmadik központi figura, a titokzatos Ben (Steven Yeun), a sokkal vagyonosabb, tapasztaltabb férfi.
A főszereplő egyértelműen Jong-su – a filmben szinte nincs is olyan jelenet, amiben ne szerepelne –, ugyanakkor személyiségének, alapvető passzivitásának következményeképp a másik két karakter kell ahhoz, hogy cselekvésre késztessék, mozgásba lendítsék.
A közel 150 percnyi játékidő megterhelőnek tűnhet, és a film cselekménye valóban nem siet sehova. Sokszor percek telnek el úgy, hogy nem hangzik el egy szó sem, viszont ennek a minimalizmusnak köszönhetően minden apró momentumnak és gesztusnak jelentése van. A néző nem tud mást tenni, minthogy ezekből a nyomokból, és a megjelenő számtalan szimbólumból próbálja megérteni a film világát, a karakterek érzéseit és szándékaikat. Az esetek többségében azonban nem születik válasz a számtalan felmerülő kérdésre, és azok a hiányosságok vagy furcsaságok, ami mellett a film elején még elsiklik a néző figyelme, később már sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak. Ez a bizonytalanság és tanácstalanság, ami a film nézése közben egyre csak nő a nézőben, a film végére nyomasztó szorongássá válik – valami ilyesmit érezhetnek a szereplők is, ahogy próbálják az életükben fennálló hiányosságokat kitölteni, ahogy megpróbálnak válaszokat találni a kérdéseikre.
A különleges, feszült atmoszféra kialakításában a zene is hatalmas szerepet játszik (zeneszerző: Mowg https://www.youtube.com/watch?v=rwsfe2gtXqY). Újra és újra visszatér a fő motívum – rendkívül minimalista, akusztikus zene, szinte csak hangok és zajok egymásutánjának tűnik –, mely a film utolsó jelenetének végén szólal meg utoljára, megkoronázva a drámai végkifejletet.
A film képi világa egyszerű, letisztult, ennek ellenére a látványnak és különösen a szereplők környezetének hatalmas jelentősége van nemcsak a hangulat, de a jellemrajz kialakításában is. A két fő helyszín az észak-koreai „határ” melletti falu környéke és Jong-su családjának háza, valamint Szöul, mely talán szokatlan módon nem nyüzsgő metropoliszként jelenik meg – amikor igen, akkor is inkább a vidéki csönd kihangsúlyozása végett –, hanem sokkal inkább a benne található, a szereplőkhöz kötődő privát terek kapnak nagyobb jelentőséget.
A Gyújtogatók bizonyos szempontból olyan, mint egy rejtélyes pantomim, nem elég csupán azt figyelni, amit lát az ember, sőt, gyakran nem az a legfontosabb, ami a vásznon látható, hanem a kimondatlan, meg nem mutatott dolgok, és fordítva; nem biztos, hogy minden egyértelmű, csupán azért, mert látható. A néző figyelme, és arra irányuló törekvései, hogy megértse ezt a pantomimjátékot azonban mégsem válnak nyomozássá, ugyanis az atmoszféra és a szereplőkben felmerülő, általuk felvetett problémák annyira magukkal ragadnak, hogy az is megeshet, hogy a néző hagyja, hogy ne annyira az értelmére, mint inkább az érzelmeire hasson a mű.